Talán kezdjük ott hogy elindultam Gyöngyösről, kiscsaláddal hajnal fél 3kor. Nekem ez volt az első repülés, de még repülőtéren se voltam soha. Minden ment mattul, utóbb kiderült hogy ez az egész 20 kilót vihetsz magaddal plusz 10 kiló kézipoggyászos Wizzair hercehurca kamu. Összeszámoltam: NEGYVENÖT kiló volt amit megutaztattam 1300 km-en keresztül ingyér, mindenféle plusz költség nélkül. Összességében nagyon bejött a repülés, főleg a felszállás, de volt még sok egyéb, apró, vicces dolog. Például volt egy stewardess bácsi (vagy akkor inkább steward?) akinek olyan volt a hangja mint a Windows-os szövegfelolvasó "robot"-nak :) . Korábban mindig azt terveztem, hogy majd egyfolytában a mutató ujjam alatt fog izzani a fényképező, de annyira figyeltem nehogy rosszul csináljak valamit, hogy inkább nem vettem elő (sajna), de nem csak azt, semmit. Így amikor leültem a gépen, nem volt nálam se könyv se zene. Végig ültem a 2 órát és bámultam kifelé az ablakon, már amikor persze lehetett látni valamit. De mégérte mert láthattam Budapestet felülről kivilágítva, ami valami eszméletlen jó volt. Visszatekintve, az a vicces hogy amikor repültem, már fogalmaztam magamban hogy miket fogok írni, de most így hajnal ¾ 2kor - majd 24 órával azután – az egész repülés téma semmi ahhoz képest amik ezután történtek velem!

Tehát szerencsésen megérkeztem Eindhoven repülőtérre, meglett minden csomag. Akkor induljunk el, kemény leszek nem taxizok, jó lesz a busz. (kép) A csomagjaim: egy nagy bőrönd, egy válltáska, egy kis kézi bőrönd és egy laptoptáska. Ekkor még nem tudtam, amit :D. Elindultam a tömeg után megkeresni a buszt, ami elvisz Eindhoven vasútállomásra. Beálltam a sorba és láttam hogy pont előttem küld el a sofőr bácsi egy arabot, mert papírpénzzel akart fizetni. Persze nekem se volt apró. Ekkor hirtelen jó pár külföldi elkezdte megrohamozni a jegyautomatát, ami ott volt a busztól nem messze. Beálltam a sorba és csak azt láttam hogy jönnek el az emberek jegy nélkül. Kiderült, hogy az automata egyrészt bemondta az unalmast és kp-val nem lehetett fizetni, másrészt a hollandiai hagyományokhoz híven az univerzális Chipknip fizetőeszközzel lehetett csak vásárolni. ( ez egy ilyen spéci bankártya, ami fillérfizető eszközként működik, kólát, buszjegyet, vonatjegyet és még kitudja mit lehet vele vásárolni. nehogymár ezek a dolgok se legyenek automatizálva). Mondtam magamban, majd megpróbálom én, nekem menni fog, sok hülye külföldi nem ért hozzá. Aha. Hát nem ment :). Sikerült kideríteni hogy a repülőtéren lehet venni valami buszjegyet. Összes csomaggal vissza, jegyet megvesz, ismét visszabandukol, buszra felszáll. Itt jött az első probléma. Képzeljétek el azt hogy egy olyan szűk folyosójú buszon kell a hátsó szekcióba verekednetek magatokat, mint ami távolsági volánjáratokon szokott lenni. Mindezt úgy hogy egy laptoptáska keresztbeakasztva a nyakadon, egy utazótáska keresztbe akasztva a nyakadon, egyik kezedben egy 10 kilós kisbőrönd, a másikban meg egy 16 kilós NAGY bőrönd. Kabaréba illett, hogy minden székkarfába, lerakott táskába, már helyet foglalt emberbe vagy beletoltam a kisbőröndöt vagy keresztbe akartam áthúzni a nagyot. De egy segítőkész holland mentett meg a végcél előtt és elvette az egyik bőröndöt, így le tudtam ülni.

Ezek után megérkeztem Eindhoven Railway Station-re. Itt bementem és mit láttam egyből? 15 darab jegyvásárló automata, melyeknél mivel tudsz fizetni? Chipknip. Oké. Kiderítettem hogy van egy iroda, ahol vehetek kp-ra jegyet, de persze hogy a vasútállomás másik végében volt. Csomaggal végig bandukol, jegyet megvesz. Mellesleg hozzáteszem, hogy eddig a pillanatig csak fiatalokkal kommunikáltam angolul, de itt egy 50 és 60 közötti néni volt, aki persze perfektül beszélt angolul. Elmondtam neki hova akarok menni, adott egy jegyet, meg egy kis papírt, amit először nem tudtam értelmezni (túl sok járat volt rajta), csak annyit szűrtem le hogy melyik vágányra kell mennem. Persze ez a vágány ott volt ahol bejöttem, tehát megint vissza kellett bandukolni a cuccokal. Egyszer csak begördült a vonat: Eindhoven-Utrecht-Amszterdam IC, KÉTSZINTES. Szálljunk fel. Felmentem a felső szintre ahol egy akkora ajtón kellett átmennem amin én is oldalazva férek be, csakhogy a csomagok is rajtam lógtak. Itt már nem érdekelt, addig húztam amíg nem csúsztak át a táskák. Leültem egy négyes székre egyedül, én és a cuccaim, mert táskatartó nem volt. Ültem, vártam hogy induljunk és láttam hogy van az ablakon egy matrica ezzel a felirattal: SILENCE. Gondoltam biztos a márka, vagy valami reklám. ;) . Amikor elindultunk nem akartam hinni a fülemnek hogy létezik ilyen halk vonat. Olvasgattam, közben rájöttem hogy az a kis papír amit adtak úgy néz ki hogy rajta van PERCRE PONTOSAN mikor indul melyik vonat, melyik vágányról, hol kell átszállni, oda mikor érkezel meg, onnan mikor indul a következő vonatod és mikorra érsz célba. Egyből eszembe jutott, amikor pár éve vettem egy MÁV jegyet a gyöngyösi vasútállomáson, ami egy 3x3 cm-es kartondarab volt, rajta egy pecsét, egy km szám meg egy MÁV logó. Egyszer csak felszállt egy nő, aki le akart ülni az egyik csomagom helyére. Szorítottam neki helyet, aztán megszólalt angolul, hogy arrébb tehetnénk-e a csomagokat mert még sokan fognak jönni. Mondtam neki, persze. Aztán eltelt egy kis idő, ültünk egymással szemben és megkérdeztem tőle hogy ő is Utrechtben száll-e le. Mondta hogy igen és innentől kezdve kb fél órán át beszélgettünk. Nagyon kedves volt, kérdezgetett honnan jöttem, hova megyek, de itt mindenkinek teljesen természetes ha angolul kell beszélni. Mindenkinek. Amikor mondtam neki, hogy Enschedébe megyek (így kiejtve: ensede) nézett rám és nem értette, majd amikor megmutattam neki a papíron, egyből leesett neki: óóó enszkedéj. Dutch :). Meséltem neki, hogy eléggé meggyűlt a bajom a csomagokkal és mondta hogy ha már együtt szállunk le akkor segít levinni őket! Miután leszálltunk futott is gyorsan, hogy elérje a csatlakozást, de közben még visszakiálltotta hogy Have a nice stay in the Netherlands. Ez a "gezelligheit", ahogy itt nevezik (annyit tesz vidámság, barátkozókedv). A holland mentalitás, ami valami hihetetlen jó és még nem egyszer visszaköszönt a mai nap folyamán. Utrechtben átszálltam egy (mint utóbb kiderült) Amszterdam - Berlin között járó IC-re, ahol például a mozdonyvezető bácsi minden állomásnál 3 nyelven mondta be hogy hol járunk meddig várakozunk és mi lesz a következő állomás. Egyéb érdekesség még, hogy a helyjegy-foglalást úgy oldották meg, hogy minden szék fölött volt egy digitális kijelző, ami jelezte hogy a szék éppen foglalt-e vagy sem :). Itt egy picit próbáltam aludni, bár nem nagyon ment, mert féltem hogy átalszom az átszállást, mivel előző este csak 1 órát aludtam összesen. Ezután Hengeloban még egy gyors átszállás egy helyi személyvonatra, itt már csak 5 percet töltöttem, és végül megérkeztem Enschedébe. Gondolkodtam rajta, hogy teszek rá és elvitetem magam taxival az egyetemig, de itt már úgy voltam vele hogyha eddig elcipeltem a csomagokat, akkor muszáj lesz teljesíteni az utolsó etapot is, így az 1-es busz felé vettem az irányt. Felszálltam, majd mondtam a sofőrnek hogy az egyetem bejáratáig kérem (amit itt Checkpoint Charlie-nak hívnak). Ez volt az utasítás a levélben amit még a kiutazásom előtt küldtek az egyetemről. Ültem a buszon és tudtam hogy valahol az utolsó állomások környékén kell majd leszállni, de bíztam benne hogy a sofőr szól. Végül elértünk az utolsó állomásra és nem láttuk a csekkpoint csárlit. Ekkor megkérdeztem hogy most mivan és egy kis gondolkodás után (miután beazonosította melyik is lehet a csekkpoint csárli) közölte hogy szombatonként nem járnak arra. Ám ismét előjött a gezelligheit, ő is roppant segítőkész volt, mondta nekem hogy visszafelé kitesz a legközelebbi kereszteződésnél, és így is tett. A buszsofőrrel kapcsolatban a legjobb az volt, hogy ezt az egész sofőrködést olyan lelkesedéssel, megnyugvással és vidámsággal végezte mintha minden nap azzal a tudattal indulna munkába, hogy ma ismét emberek százainak könnyíti meg az életét. Eszméletlen volt. Ezek után várt rám még kb. 300 méternyi cipekedés. Ez volt a legnehezebb szakasz az egész út alatt, de végül odaértem. Bementem a portáshoz (itt kellett jelentkezni, hogy ő hívjon nekem egy mentort aki majd elkísér), aki szintén annyira jófej volt hogy öröm volt vele beszélgetni. Egyből elkezdtünk trécselni, hogy melyik légitársasággal jöttem, sőt! vágta hogy a Nagy mennyire népszerű név Magyarországon és ő is elmesélte, hogy az ő neve is az Hollandiában: Jansen, vagy valami ilyesmi.

Egy pár perc után megérkezett Claudia és Kira, a mentoraim. Szimpik voltak, elkísértek a szállásra, vitték egy két cuccomat is, közben meg végig dumáltunk. Mellesleg mindketten németek, mintahogy még nagyon sokan itt. De erről még később lesz szó. Megbeszéltük hogy 5-kor csatlakozok a többiekhez és megyünk vacsorázni a városba. Ugyanis ezen a hétvégén a helyi HÖK szervezésében (itt ESN, későbbiekben így hivatkozok majd rájuk, de ők is megérdemelnek egy külön postot) mindenféle programot szerveztek az újonnan érkezett ERASMUS-os diákoknak. Mivel nekem még nem volt biciklim, így Claudia felajánlotta hogy eljön értem kocsival és úgy megyünk be a városba. Vártam rájuk a megbeszélt időpontban, aztán kiderült, hogy megfeledkeztek rólam és ők már bent kajáltak a többiekkel :). De segond, Claudia még éppen csak most kezdte a mentorkodást. Bementem busszal, majd eljöttek értem, hogy odataláljak a Pizzériához. Itt még picit fura volt a szituáció, mert nem ismertem senkit, de azért beszélgettünk. Egy török srác mellé kerültem, aki elmondta hogy milyen sok közös szavunk van, mint pl. az alma. Nem akartam felhozni a török megszállást, majd egyszer talán :). Az étterem után következett a rejtélyes program: funny games to get to know each other. Elmentünk egy kis helyi tornaterembe, talán valami ovodáé volt. Először szétválasztottak minket két csoportba majd egy olyan játékot játszottunk, mely során fél óra elteltével garantáltan megtanulod mindenki keresztnevét. Részletekbe nem megyek bele, de jó volt. Főleg az, hogy itt kaptam az első multikulti sokkot a sok különböző név hallatán. Csak hogy kiemeljek egy párat: Tjibbe, Hajlim stb. Ezután még volt pár vicces játék, de annyira nem lényegesek, a névmemóriás játék jól jött, így könnyebb volt ismerkedni. Ezt követte az est fénypontja, a Bar Tour! Bementünk a városközpontba és bárról bárra jártunk, megízlelve a helyi söröket. Itt került sor a legjobb beszélgetésekre, már az első este. Kirával a mentorommal, megvitattuk hogy miért voltak a tavalyi erasmusos magyarok furcsák. Megismertem Vincentet a francia srácot, akit nagyon bírok, mert igazi francia és ennek ellenére nagyon jó fej (érdekes mód itt majdnem mindegyik francia az). Nevek és nemzetek: Hannah - cseh, Mattheu - francia, Enrico - olasz, Henry - finn, Vincent - portugál, Emily - portugál, Tomas -cseh, egy-két mexikói, Lenard - holland, Ferry - holland és akiknek még nem tudom a nevét. De vannak nagyon tipikus dolgok, mint például Enrico, aki annyira szenvedélyes rabja a jó olasz konyhának, hogy hozott magával olasz olívaolajat, olasz tésztát és olasz fűszereket is és minden egyes alkalommal amikor a holland kajákról volt szó, ő mindig kifejtette a véleményét hogy az nem igazi. Egyszer két bár között megálltunk kajálni a helyi töröknél, ami más mint otthon, (de majd erről is lesz kép, mert ezt látni kell) és Lenard vett egy adag sültkrumplit és kért rá valami ketchup szerű öntetet. Úgy is nézett ki csak sötétebb volt, majd mindenkivel megkóstoltatta. Figyelem! Mogyoró izű, ketchup szerű öntet. Amúgy rengeteg mindenről beszélgettünk, mint pl. olasz, finn és magyar történelem vagy hogy tényleg olyanok-e a franciák mint képzeljük. Az est vége pedig utánozhatatlan volt. Vincent (francia) vitt haza a kocsijával, mert még ugye nem volt biciklim. Képzeljétek el azt, amikor 2-3 sörtől finoman bódult állapotban beültök egy Peugeot 207-be és figyelitek ahogy a francia srác a GPS-ét próbálja felrakni (mert tájékozódni nem nagyon tud) és közben megszólal a rádióból egy halk francia sanzon. Ez volt az amikor elmosolyodtam és rájöttem, micsoda nap van a hátam mögött.